azon tűnődtem, hogy hol az egyes tékek vége, tehát hogy mi jogosítja fel a tékeket, hogy abbamaradjanak - az elhaló hang, a lehulló hamu, vagy a nyersanyag mennyisége (tehát végsősoron pénzügyi kvantitás)
(olvastam hogy az üres moziteremre Tsai-nak nem volt szíve katot kiáltani, ezért addig forogtak, amíg bírták egyben filmmel)
eszembejutottovábbá:
"...üres szobákat látok odabent:
mint a végső percek, egymásbanyílanak.
Zúgatja a szél a kéménylukat,
és a hang is kihül bennem s megáll..."
(Tandoritól)
+ mellettem kettővel az orrpolipos talán-tajvani…
Húsz éve, tizennégy évesen, egy plázamoziban láttam először, azt hiszem, a West End volt. Egyedül ültem a nézőtéren, a leghátsó sorban.
Bill Murray elképesztő! Teljesen értem, miért lett az idolom, a szordínós virtuózitásával és ezzel a bénultsággal, monotonitással.
A vége eléggé elrontja (összerántja, magába roskasztja) a filmet, sajnos, közel sem olyan okos, mint addig.
