Amikor jöttem ki a teremből, az jutott eszembe, hogy ez a film tuti rajta lenne Tarantino 2025-ös kedvencei listáján.

Nekem az első része sokkal jobban bejött: az amerikai nagyregényes történetmesélés, a kulturális részletek, a kirekesztettség bemutatása tökéletes volt, tényleg látszódik, hogy ez valakinek a személyes szerelemprojektje, nem valami megrendelésre gyártott tucatfilm. 

A második felében párszor úgy éreztem magam, ahogy Delta Slim mondta: néha elkaptam a ritmust, de sokszor kiestem belőle. 

Ettől függetlenül ez egy nagybetűs moziélmény, ilyen filmek miatt megyünk el akár egy kopottvásznas, pislákoló projektoros Cinema City-be is.

Nemrég láttam Pogány Juditot az Örkényben, a Szerelem című darabban, aminek a végén főként, de nem csak miatta állva tapsoltam. Érdekes volt ez a kontraszt: az idős Pogány Judit egy kvázi párkapcsolati drámában, ami az élete végéről szól, majd a fiatal, Tarr Béla történetében, ami egy „életeleji” válságot követ. 

Nagyon tetszett, hogy egyszerre volt itt még nem kiforrott és nyers az, ami a Sátántangóban tökéletesre érik majd, de közben ugyanazok a fűszerek, ugyanaz az ízvilág, ugyanaz a konyha. 

Szinte minden jelenet önállóan is megállja a helyét, Pogány Judit pedig határozottan a kedvenc magyar színésznőm.