4v291o

Nem akarok túl szigorú lenni vele, mert láthatóan tudja ez a film magáról, hogy micsoda (straight-to-streaming B-limonádé trash + huszadik bőr Indiana Jones csontvázáról), na de azért ennek ellenére kibaszott szar: a forgatókönyv valószínűleg egy átkokózott éjszaka született és minden fordulatnál vagy ötletnél, ahol gondolkodni kellett volna, az író, miközben kirakta az üvegasztalra a kövi csíkot, megkérte a ChatGPT-t, hogy adjon ötleteket és lám, azokat meg is írta rögvest, gondolkodás nélkül, G. Ritchie meg valszeg úgy rendezhetett, mint amikor én slendrián módon, 5 perc alatt összedobom egy óra PPT-jét, leszarva mindent, csak legyen meg, oszt jóvan, Natalie Portman (akibe a kilencvenes években szerelmes voltam, de talán később is), olyan rossz, de olyan kibaszott rossz, hogy nincsenek szavak, érted, Centrál Színházosan, Sas Kabarésan rossz, olyan rossz, hogy mellette mindenki De Nirónak meg Streepnek tűnik, érthetetlen, felfoghatatlan - ez egyszerűen abból fakadhat, hogy ez a szerep kurvára nem az ő szerepe, mással nem tudom magyarázni. Na mindegy. De egyszer túl lehet élni: annyira szemérmetlenül nyúlja az Indiana Jones 3-at (apa helyett nővér, Szent Grál helyett az élet vize, de a főgonosz pl. tök úgyanúgy halálozik el, stb.), hogy szinte szórakoztató, na de a két film között akkora a különbség, mint a Kissvábhegy (igen, így kell írni) és a Mount Everest között.

Vicces, hogy tavaly februárban logoltam és arról nyafogtam, hogy ki vagyok égve, de ennek ellenére tervezek nyárra egy avantgárd filmes könyvet megírni. Na ebből semmi nem lett, vagyis pontosabban az lett, hogy helyette tavaly nyáron egy krimit írtam (ami jövő héten jelenik meg) és MOST NYÁRON KELL megírnom az avantgárd filmes könyvet, aminek ez lesz az első tétele és ezért ma újranéztem (közepesen jó, de azért adok neki 5 csillagot, hogy feljebb húzzuk a listákon), és azért írom, hogy "KELL", mert tavaly ősszel pályáztam a kézirattal az NKA-nál és nyertem és ha januárig nem írom meg, akkor gondolom majd vissza kell fizetnem a zsét és mivel sok zséről van szó, azt nem szeretnén, szóval meg kell írnom, nincs mese (pedig igazából mostantól csak krimiket írnék, úgy érzem kiírtam magamból minden filmes könyvet). Ó, Richter Papa! Jó arc lehettél!

Azt hiszem, ezt láttuk legrégebben, ezért ezt nézzük (pontosabban: a ketteset láttuk legrégebben, de azt annyira utálom, hogy nem is nagyon fogjuk újranézni sztem). Tegnap vagy tegnapelőtt olvastam Huber Z. fasza Cruise-portréját a májusi Filmvilágban (vegyetek Filmvilágot pajtások!), és ott említette a t. szerző, hogy TC nyilvános imázsa teljesen összemosódott Ethan Hunttal, mondhatni Ethan Hunt bekebelezte Cruise-t és a kettő tulajdonképpen egy entitás lett, mint Buster Keaton és Buster (ezt már én mondom), és a Buster Keatoni hasonlat talán a sorozatban itt adekvát igazán először, amikor Hunt az egyik sanghaji toronyházról leugrik (vagy átliánozik, áttarzanozik vagy mi a fasz) egy másikra, és amikor szerencsésen berepül egy szomszédos irodaházba, az ejtőernyője teljesen burleszkes módon kirántja a semmibe, persze egy döbbent takarító szeme láttára (esszéötlet a Mércére: "A munkásosztály mint zív szemlélődő és komikus feszültségoldás megjelenése a kortárs hollywoodi akciófilmekben"). Sokszor lefigymálóan beszélnek erről a M:I-filmről, pedig nincs ezzel semmi baj, legfeljebb annyi, hogy a kortárs hollywoodi mozi tulajdonságok és eredetiség nélküli rendezője rakta össze, amolyan IKEA-akciófilmnek, ami teljesen úgy néz ki mint egy Tony Scott-film (ja, most látom, hogy Scott állandó operatőre fényképezte), legfeljebb a kényszeres szecskázós-pixilációs montázsok hiányoznak belőle, de azt lense flerrel pótolta Jéjé. Na de Philip Seymour Hoffman a legjobb M:I-gonosz, vicces belegondolni, hogy Cruis-zal a Magnóliában játszottak együtt még, asszem közös jelenetük is volt, és esküszöm, amikor a Magnóliában Seymour könnybe lábadt szemekkel néz a film végén, amikor meghal az öreg Robarts, az fullosan olyan, mint itt, amikor Ethan Hunt ki akarta baszni a repülőből (sajnálhatta a hülye, hogy nem reptette meg ezt a geciládát, mert az egész utána következő rohangálást megspórolta volna, na mindegy), azon most jót röhögtem, hogy Hunt még csehül (!) is beszél, biztos Hrabalt olvas eredetiben a repülőn, meg persze olyan Csodálatos elmésen írja fel az ablaküvegre a heted fokú fizikai egyenleteket, amivel kiszámolja, miképpen lehet átugrani a MOL toronyról a Parlamentre.

Folytatjuk a spontán Dustin Hoffman-retrospektívünket. Ezt se láttam vagy 25 éve. Érdekes (nem az!), hogy 10-14 évesen mennyire tetszett, pedig igazából egy lassú, nagypapa-mozi. Most se utáltam, de azért volt egy-két epizód (pl. a romantikus-bizarr indiános jelenet) amit ki lehetett volna vágni, kicsit feszesebbre véve a cuccot. De amikor Steve McQueen a 2 év magánzárka után (tényleg milyen fasiszta állatok voltak ezek a francia börtönőrök!) kinéz a cellájából és próbálja felidézni a nevét annak, aki titokban a kókuszdarabokat becsempészte neki, és teljesen szétzuhan a csávó, na az kibaszott mesteri, method acting-szintű zsenialitás, pedig Steve még a régi iskola volt, semmi extra jócsávó-fényvisszaverő felület, na de itt megmutatta Új-Hollywoodnak, hogy ő is tud játszani, nem csak a Hoffmann gyerek (aki amúgy itt csuklóból hozza a karaktert, kicsit az Éjféli Cowboy és a Diploma előtt strébere, akit lesitteltek). Shaffer rendezése abszolút old school, akár az ötvenes években is forgathatták, a Hollywoodi Reneszánsz még távolról sem érintette meg, egy picit azért kár érte, mert megnéztem volna, hogy egy olyan rendező, akinek "víziója" is van, mit csinál Trumbo fkönyvéből (cinema speculation: mondjuk egy érzelmes Spielberg-rendezést megnéznék, pláne hogy '73-ban a 27 éves Steven ki lett volna éhezve egy ilyen anyagra, két ekkora sztárral).

Valamikor a 2000es évek elején láttam, Odeonos kölcsönzés volt, de teljesen kitörölte az agyam, szerintem nem is tetszett, most ezért logolom első nézésként. Van valami furcsa és zavaró számomra a 70-es évek angol filmjeiben: a nyersanyag valamiféle nehezen megragadható, nyers, fakóságot sugároz, ami picit a 90-es évek videóira emlékeztet, mintha a celluloid anyagszerűségében lenne valami agyagos, földszerű, nézd meg ezeket a belsőket, minden olyan bágyadt, sótlan és piszkos - és akkor itt tényleg, ezek a tanyasi suttyók, akiket már 10 perc után legszívesebben lelángszóróznék, mintha minden porcikájukban retkesek lennének, szóval a korabeli Kodak nyersanyag mintha ezeknek az arcoknak és a skót felföldi kopárságnak a filmezésére lett volna feltalálva. Meglepő, mennyire kibaszottul felkavaró még mindig: érdekes, ahogy Peckinpah kapkodós, idegbetegnek(nek látszó, de valójában ravasz) vágásai mennyire fel tudják tolni bennem a paramétert, az öreg alkesz érzéki, attrakciós filmnyelve (lassításokba vágott hirtelen snittek, poszt-eiseinsteini flesselés) az egészet még felkavaróbbá varázsolja, köszi Sam, tényleg kösz, Borit sikerült annyira kiakasztanod, hogy most lefekvés előtt meg kell néznünk egy epizódot a Szex és New Yorkból, amúgy gratu, hogy 54 év után sem veszített a cucc az erejéből, bár azt hozzá kell tennem, hogy kb. senki nem volt szimpatikus a filmben és egyáltalán nem értettük, hogy mit miért csinálnak, de hát ez van. Menetelünk tovább a Dustin életműben, mert miért ne.

Ma nem vitatkoztunk azon, hogy mikor láttuk utoljára, mert egzaktul tudom, hogy mikor: 2021 őszén, amikor Bori Madridban volt (ezért nem együtt néztük), akkor írtam az 52 humoros filmet (ami a harmadik legrosszabbul fogyó könyvem lett sajnos a kommerszek közül, who knows why), és most is ugyanazt gondolom, mint akkor, hogy ez talán a 80-as évek legjobb vígjátéka (mondjuk az egy híresen szar évtized volt), teljesen olyan mint egy Billy Wilder-film (oké, de nem a beöltözős humortól, tudom, hogy a Van aki forrón szereti az adekvát párhuzam, de szerintem ezek a pattogós, szellemes dialogók, és ez az édes-savanyú, közép-európai báj miatt fullosan olyan, mintha nem tudom, Lengyel Menyhért írta volna), amit itt a Dustin Hoffman művel, az tényleg a lehetséges színészi rezgéshullámok totális, szélespályás végig zongorázása (oké, teljes képzavar, de érted), hihetetlen, hogy nem kapott Oscart (és a halvány, de bájos Jessica igen, na de ezek a díjak már csak ilyenek), érdekes, hogy akárhányszor meglátok egy New York-i utcát egy filmen, egészen pontosan fel tudom idézni a szagát (pedig 7 éve voltam ott utoljára): édeskésen fánkszerű, plusz enyhén rothadt, picit füstös-szmogos keverék, soha nem felejted el, ha egyszer beleszagolsz, bizarr, de hiányzik.

Watched on Monday May 19, 2025.

Megint elvitatkozgattunk vagy 10 percet Borival arról, hogy ezt láttuk-e együtt vagy sem - szerintem nem, sőt, szerintem én ezt soha nem láttam, de szerinte viszont tuti, hogy láttuk valamikor 7-8 éve. Patt-helyzet. De csak azért se fogom rewatchként logolni, mert SEMMIRE nem emlékszem belőle - vagyis, nem láttam. Na, erről ennyit - bocs, tudom, ki a faszt érdekel h hogy amnéziás vagyok vagy szenilis. Viszont arra tisztán emlékszem, amikor kijött: abszolút, kurvára nem érdekelt, mert egy ilyen cukros tini romkom egy Rimbaud-t, Stephen Kinget és Poe-t olvasó 15 éves srácnak kb. a totális brain rottal volt egyenlő. Most viszont, 26 év távlatából imádtam: ezek a hajak (borzalmas bongyorított-girlandos szalagavató hajak, szevasztok!), ezek a totális 90es évek unplugged zenék (gondolom a helyszín, mármint Seattle is fontos emiatt) és az a tény, hogy baszki, senkinek a kezében nincs telefon: nézzük a tömegjeleneteket, az iskolai udvar, a házi buli, a stb, és tényleg senkinek a kezében nincs teló (mert ügye nem volt), és képzeld el, kedves huszonéves olvasó, hogy ez nem a spanyol áramszünet apokaliptikus digitális detoxa volt, hanem egy átlagos hétköznap, és az történt, ami a filmben, vagyis az emberek mondjuk pofáztak egymással, vagy csak bambultak bele a világba, na és már önmagában csak ezek az életképek valamiféle letűnt, ártatlan, szent aranykor dokumentumainak vagy bizonyítékainak hatnak, őrület, érted a tinisrácok SZÓRÓLAPPAL terjesztik a házibuli hírét (!!!). Amúgy ha jól emlékszem, 1999-ben voltam igazán szerelmes először, de csak 2000 nyarán történt meg az első smárolás (egy másik lánnyal), szóval nekem igazándiból ez a hormonálisan túlpörgő, érzelmileg zűrös tinikorszak a 2000-es évek elejére esett, Julia Stilesék épp csak egy hajszálnyival voltak idősebbek nálam, na de mindegy. Jó kis film ez, ártatlan, nosztalgikus, időnként tényleg még viccses is (vagy csak az öregbácsi érzelmek miatt éreztem annak), mindenesetre jó volt 26 évet várni rá (vagy ügye, nem, de mindegy).

Durva, de asszem 25 éve láttam utoljára. A legjobb korban találkoztam ezzel a filmmel: 15/6 voltam (alig idősebb Billy Elliottnál), és ami miatt kurvára tudtam menni a sztorival (most is), ami tényleg az egésznek a motorja, ez az alkotói/önkifejezői drive, ami Billyt hajtja (a Thatcher-korabeli munkásproblémákból semmit sem értettem, az lmbtq-színek is hidegen hagytak), most egy kicsit out of the blue-nak éreztem, ahogy a kőagyú bányászfater egyik pillanatról a másikra átkattant a fiával a kapcsolatban, de végsősoron így kerek, ilyen tündérmesei-spielbergi lekerekítéssel, mert tényleg, ki a faszt érdekelne a realista verzió (a fater megagyalja Billyt, a gyerek soha nem jut el a felvételiig és ő is a bányában végzi). Ha jobban belegondolok kibaszott szerencsés voltam, amikor 11 évesen (vagyis pont ebben a korban) verseket kezdtem el írni, mániákusan ontottam magamból a cuccot és a szüleim, meg a bátyám maximálisan támogattak, pedig nem bölcsészek, sőt, első generációs mérnökök, simán benne volt a pakliban, hogy azt mondják, hogy a költészetnek semmi haszna, legyek újságíró vagy tanár vagy mittomén, de ez egyetlen egyszer sem hagyta el a szájukat, sőt, a két verseskötetemet is megfinanszírozták és ott csápoltak a könyvhéten, amikor kis pöcsként dedikáltam (abban az évben by the way, amikor a Billy Elliottot bemutatták), szóval minden művészettel kísérletező gyereknek ilyen szülőket kívánok. Jamie Bell meg kibaszott zseniális.

Bori csak a végére csatlakozott be, amikor hazaért, de felvilágosított, hogy "nem régen láttuk", én viszont meg voltam (vagyok) győződve arról, hogy utoljára a 2000-es években láttam, DVD-én. Szóval ilyen egy boldog ember: öt évente újra tudok nézni bármit, mert úgy sem fogok rá emlékezni. Mindenesetre akkor megint örömmel konstatálhatom, hogy ez egy abszolút jól működő, régi vágású thriller, ami tök olyan, mintha Clint maga rendezte volna (legalább kettő fullosan hasonló filmet csinált később), de inkább a se hal, se hús, se zöldség Wolfgang Petersenre lett bízva a meló, aki szegény tényleg a tulajdonságok nélküli rendezők (=hollywoodi iparos) sorát gazdagította, persze ettől még nem lesz szar, nem kell mindenkinek PTA-nak lenni, és hát a 90-es évek legfaszább cuccait (Szökevény!!!! Apolló 13!!!!) ilyen megbízható villanyszerelő-rendezőknek köszönhetjük. És az külön öröm és érdekesség, hogy René Russo itt 39 éves és még csak a második nagyobb szerepe volt, vagyis bőven negyven felett lett híres, ami egy újabb bizonyíték arra, hogy a 90-es évek volt a legprogresszívebb hollywoodi évtized. Clint meg 63 éves és kurvajól néz ki, na de nem annyira kurvajól mint Brad Pitt, aki jövőre lesz 63 éves (!!!!!!!!!!!!). Ennyi zárójeles felkiáltójel után ideje abbahagynom az írást. (Csak ma estére!!!!!!!)

Szinte teljesen random volt a ma esti filmválasztás: Bori egyszer csak megkérdezte, nincs e kedvem megnézni (ő, velem ellentétben, mindig szívesen néz régi magyar filmeket - de tudom, ezen még dolgoznom kell). Kicsit húztam a számat, de aztán eszembe jutott, hogy annyi fost néztünk mostanában, hogy igazán áldozhatunk egyet a magyar filmtörténet oltárán (ráadásul ez is, ahogy a legtöbb rendes korabeli film, bőven 90 perc alatti). Hát, izé. Török Gáborosan fogalmazva: egyrészt-másrészt. Egyrészt: iszonyatosan papírízű párbeszédek, oktatófilmes, Partizán-vitaműsor-szerűen előadott, száraz ideológiai, viták, amiket Kovács valamiféle ál-verités interjúkkal próbált fellazítani (itt voltak vicces momentumok, pl. amikor a parkoló autóból random elkezdett interjút adni a főszereplő), szóval ezeket az ötleteket nagyon "kitaláltnak", matekosnak éreztem, tényleg, egyszerre volt olyan, mint bármelyik videó a Partizánról, csak itt még a fókusz is folyamatosan mozgott, mintha egyszerre akart volna a reform pedagógiáról, az egyetemi hierarchiáról, a karrierizmusról, a pályakezdésről, a gyerekvállalásról, az emancipáció szólni, szóval volt itt minden, ami kifért a fontosfilm-csövön. Másrészt viszont ahogy minden régi magyar film, ez is tulajdonképpen önmaga, illetve a korabeli valóság dokumentuma, ami számomra itt azért is volt érdekes, mert lényegében az összes szereplő a szüleimmel egyidős (ez egy '71-es film, anyámék '72-ben házasodtak össze, bár én csak 12 évvel később érkeztem meg a "létezés eufóriájába"), sőt, anyám pont 71-ben kezdett el a BME-en tanítani ("az egyetemen maradt" ahogy Bálint András is, ebben a filmben), sok jelenetet ott is vettek fel, szóval kicsit így tudtam a filmet nézni, hogy folyamatosan azon fantáziáltam, hogy igen, ez volt anyámék valósága, csak ők nem ebben a bölcsészértelmiségi, vekengő, moralizáló házibulikban ropták és itták a hárslevelűt, hanem a mérnökbulikban (na azok milyenek lehettek?), szóval emiatt éreztem izgalmasnak a cuccot, amúgy inkább felejtős volt.

Ha minden igaz, ez az első film, amit a letterboxdos naplóvezetésem kezdete, vagyis 2022 októbere óta harmadjára logolok. Vajon ez a tény mit árul el rólam (vagyis rólunk, mert Bori nagyon szeretett volna valami "ilyesmit" nézni, aminek az lett a vége, hogy "akkor legyen ez"): hogy ez a kedvenc eszképista szórakozásunk, a nyomozós whodunnit. (És hát kell is az eszképizmus a mai híreket olvasva: most őszintén, ki akar este, pihenésképpen egy olyan filmet nézni, ami a fasizmusról vagy a politikai elnyomásról vagy a "valóságról" szól, mert én speciel egész nap ezeket a kurva híreket olvasom és videókat nézem, szóval estére a tököm tele van a kibaszott valósággal, sőt, odáig is elmegyek, hogy a valóság nyalja ki a seggem, a szuverenitás védelmi hivatal meg védje a szuverenitást az ördög kénköves ánuszában.)

Egyszer már nekifutottam, de nem tudtam végignézni, most sikerült. Hát izé. Teljesen közép, áramvonalas, kiszámítható, sablonos IKEA-akciófilm, egy csepp Shakespeare-beöntéssel, afrofuturizmussal és bazi nagy orrszarvúakkal.

22 évig kerülgettem ezt a filmet, aztán ma Bori valami tanárosat/egyetemeset akart nézni, ezt nem láttam, oszt "beraktuk" a torrent tékából. Emlékszem, hogy pont akkor mutatták be, amikor az első évet kezdtem az ELTE-n és az Astoria aluljárójában ki volt rakva a plakátja, de valahogy Juliát annak idején nem annyira kedveltem, ezért nem tudtam rávenni magam, hogy megnézzem, plusz ez a szentté avatott póz a plakáton is idegesített: sajnos Julia karakterét nem sikerült érdekesre írni, végig úgy játszik, mint egy erősen benyugtatózott Szűz Mária, nem érzem benne, hogy szétvetné a szenvedély, pláne az avantgárd iránti szenvedély, még a kibaszott Jackson Pollockra is úgy néz, mint egy szakrális képre, ami mondjuk Rothko esetében még igaz is lenne, de Pollocknál talán kevésbé, az inkább testi szenvedély, mozgás és gesztus és por és föld. Feminista HKT, olvasom itt a megfejtéseket, és tényleg, de azért a HKT-ban van valami igazi melankólia, és igazi humor, itt semmi nincs, csak fontos témák, mint egy társadalmi célú hirdetésben. De ennek ellenére ártalmatlan és nézhető, mert ez a Newell egy ilyen ártalmatlan és nézhető rendező, plusz faszák a mellékszereplők: Maggie G. nagyon foxy, K. Dunst fogaitól még mindig elalélok, J. Stiles és M. G. Hayden is prímák - utóbbi szegény örökre beleragadt a pszichopata-konzervatív vénkisasszony szerepébe, de hát, ha valaki ebben jó, akkor ebben jó.

Színtiszta kreténség, amihez jó visszatérni néha. A végére fárasztó lesz a sok fiúöltözői pöcsös-buzulós poén, de a végefőcímben lezavart elképzelt folytatások idióta montázsa mindig visszahozza a sírból. Jonah Hill slam poetry-magánszáma asszem a csúcs.

Straight-to-phone B-thriller a Fülke, meg másik ezer kommunikációs-zsarolós-macskaegér film örvén, mondjuk Hitchcocktól azért fényévekre van, és hát Michael Bay producer jelenléte erősen érződik, mert úgy van vágva 3 ember beszélgetése (a világ legidegesítőbb pincére és két randizó robot) mint a Pearl Harbour csatajelenete, borzalmas zenei aláfestéssel, és egy olyan homealone-fináléval (higgyem el hogy a csaj hazahajtott 5 perc alatt?? Mekkora ez a Chicago? Mint Albertfalva?) amit azért raktak oda hogy legyen mit a trailerbe rakni, na de mindennek ellenére valahogy bírtam, engem meg lehet venni kilóra ezekkel a tucatthrillerekkel.

Baromi régen láttam utoljára, valamikor a 2000-es évek derekán, DVD-én ofcourse. Egyszerre magnetikus, vicces, szomorú és zsibbasztóan unalmas. Lehet, hogy végre moziban kéne valamikor megnézni. Egy Altman-filmre emlékeztet, csak Ashby egy fokkal fókuszáltabb nála, bár gondolom kb. ugyanannyit téphettek annak idején. Ashbyről az az infó maradt meg leginkább, hogy 40 éves korára öt feleséget fogyasztott el, de hát öcsém, a hatvanas-hetvenes években gyorsabban éltek a népek, mint manapság. Én 40 évesen még óvodásnak számítok - mármint tényleg -, ezek a faszik addigra már matuzsálemek voltak. Mondjuk Warren kurva jól nézett ki, de ezek a hajak valami borzalmasak voltak. Ma két hallgatómtól kaptam egy szemeszter-végi ajándékpólót, amire a kedvenc anti-szakszavamat, a FLESS-t nyomtatták. Nagyon meghatódtam, itt is köszönöm nekik. Majd holnap biztos csinálok valami pózolós fotót. Ilyen még nem történt a 14 éves (!!!) tanári pályámon. XOXO

Talán nem a Drakula után kellett volna néznem, de hát a kíváncsiság (a macska egy kíváncsi állat, mondaná Bori), meg a pécsi egyedüllét, stb. Hát, elég para volt, örültem, hogy nem moziban látom (ez most fura így bevallani, de vénségemre már egyre kevésbé bírom ezeket a hiperrealista erőszak-hullámvasútakat, ez pedig olyan volt, mint a Ryan közlegény megmentése, csak egyetlen jelenet 90 percig), szóval érdekes ez Garland úr, tisztára van egy ilyen erős konceptualista érzékenysége, azt is mondhatnám, hogy van benne egy jól kitapintható, 30%-nyi Haneke, csak ő nem a ny-európai felsőközéposztályt műti szét a hideg kameraszikéjével (kameraszike, kameradefibrillátor stb.) hanem a hollywoodi biopolitikát (ha ennek így nincs értelme első blikkre, vagy másodikra, vállalom, fél12 van, és félig már alszom, a gépelés szinte automatikusan jön, feltartózthatatlan tudatfolyamként, mint a Szabad ötletek jegyzéke, most képzeld el, hogy J.A. letterboxdozott volna, most képzeld el) szóval ha ezt moziban tolom be, akkor instant pánikroham, gondolom majd vetítik az amerikai katonaságnak, mert tisztára olyan, mint egy oktatófilm, sőt, tulajdonképpen ez tényleg egy oktatófilm, mármint formailag, dramaturgiailag, mindenileg (de be lehet ide hozni a videójáték-esztétikát is, de én nem játszottam már kb 20 éve ilyen CoDos szarokkal, szóval fingom sincs), talán pont ez a része, ami kikezdi a kritikusokat, és pont emiatt érdekes, non-narratív, immerzív és teljesen l'art pour l'art (vagy guerre pour l'art), a "légy a falon" dokumentarizmus (pl. Wiseman) modellezése játékfilmként - érdekes, hogy a dokumentarista-naturliasta hatáshoz alig alig használt kézikamerát. "Nem kő kaszabaszázni hogy elhidd hogy ott vagy a pokol kínköves tornácán, ecsém" - mondaná a Rózsa Sándor betyár, ha filmelétet tanítana, de nem tanít! Jó volt, de soha többé nem fogom megnézni.

Pécs, Apolló mozi, "Lichter Péter bemutatja"-sorozat, évadzáró vetítés.
Szinte már kurvakínos, mennyit emlegetem a vetítés előtti bevezetőimben azt, hogy tulajdonképpen ezt a sorozatot magamnak szerveztem (amúgy melyik mozikurátor nem ezt csinálja?) - és tény, hogy mivel éppen most fejezzük be Kovács-Vajda Bence zeneszerző-sound designerrel a mi Drakulánkat, ráadásul Bence is pont Pécsen szokott lenni szerdánként (sőt, a csütörtöki Egyetemes filmtöri 4-re is jár, szóval kösse fel a gatyáját a holnapi ZH-ra!!!), ezért tulajdonképpen ez egy stábvetítés volt (és igen, a stábunk 100%-a jelen volt a teremben). Emlékszem, valamikor a 90-es években találkoztam először a Coppola-féle Drakulával, de egy egészen különös módon: az egyik műsoros kazimon, valamelyik film elején (talán a Die Hard 3?) ott volt az az Annie Lennox-klip (Lovesong for a Vampire, keress rá tyúbon), ami ehhez a filmhez készült és egy kvázi-előzetesként funkcionált. Hát én teljesen rá voltam flesselve a klipre, vagy 300szor megnéztem, tudni akartam mi a franc ez (persze sejtettem, hogy valami horror, de szerintem nem raktam össze egyből, hogy mi) - vonzott ez a buja gótika, ez a barokkos-rokokós őrület, ami sütött a klipből (amit meg a filmből vágtak össze - csomó ilyen klip volt anno a 90-es években). Na, tulajdonképpen nekem örökre ez a film égett be az egyetlen igazi Drakulaként, minden más feldolgozás csak valamiféle papírízű szerencsétlenkedésnek tűnt (még a Christopher Lee-féle verziókat szeretem a legjobban, a Lugosis felett már eljárt az idő, stb.) és talán ezért éreztem azt tavaly, hogy a megkezdett formakísérleteket (glitch, filmrohasztás, film kinyomtatása papírra és mindezek keverése, hibridizációja), amiket a Poe-filmmel és a rövidfilmemmel, a The Geneva Mechanism: A Ghost Movie-val (ami by the way, lesz Friss Húson, de ezt nem szabad még elárulnom, mert annak ellenére, hogy magyar filmként neveztem, láss csodát, a külföldi filmek között kötött ki, a horror szekcióban - van ilyen, megesik a kísérleti filmekkel az ilyesmi ¯\_(ツ)_/¯ ) megkezdtem, azt egy Drakula-adaptációban szeretném csúcsra járatni (SZÍNEK! SZÍNEK! VÉR!!!!). A film nézése közben egyetlen új dolog jutott az eszembe vele kapcsolatban: Coppola meglépte a Keresztapát, és itt is ellőtte azt a poént, hogy egy templomi, liturgikus képsort párhuzamosan vágott egy erőszakszekvenciával (esküvő+Lucy vérfürdője).

Valahogy nehéz volt most figyelnem rá, ami részből abból is fakad, hogy talán ez a film operál a legegysíkúbb Miyazaki-hőssel: Nauszika jóságos, érzékeny stb, emiatt kb annyira érdekes, mint egy társadalmi célú hirdetés. Ellenben a design megint (vagyis mindig) páratlan: ez a hiper-posztmodern kollázsesztétika (lovagok+repülők+tankok+rovarok+robotok) tényleg az animációs forma (műnem?) kimaxolása. Egészen pszichedelikus lehetett ezt anno, elsők között látni moziban.

Amúgy szerintem 5 csillagot érdemel, mert legalább tízszer térdemet csapkodva hahotáztam rajta (a tetkós gonosz csávó mellkasából kikelt egy szar-CGI farkas!!! + Elektra a harc előtt egy mozdulattal lerántja magáról a ruháját, hogy a szexi, vörös, abszolút funkciótlan topban és magassarkú holdjáróban kungfuzzon!!!) és hát másra sem vágytam a mai fogkőtisztítás és villamos lerobbanása miatt a Fehérvárin, esőben caplatás után. Meg hát mindig is kíváncsi voltam arra, hogy mi történne, ha egy nagy stúdió megdobná egy valag pénzzel a The Roomos trashfilmes Tommy Wisau-t, és kb. ez történne, de tényleg pontosan ez. Elképesztő volt. Csodálatos. Nem is értem miért nem néztem meg 20 évig.

Nem lenne ez rossz, ha nem lenne olyan kurva unalmas. Az első és az utolsó felvonás teljesen oké, de ami közötte van, az egy hosszú, amorf, zsibbasztó katyvasz. Kérdezhetnéd erre, hogy akkor minek néztem újra? Hát, 15 (!) éve nem láttam, és az megmaradt, hogy jól néz ki (és tényleg), meg hogy jó a szereposztása (és tényleg), de hogy ennyire uncsika lenne, arra nem emlékeztem. Olyan, mint egy tévésorozat első két epizódja, aminek a maradék 6 részét nem forgatták le. De legalább tényleg kafán néz ki, Ridley apó mindig is értett az atmoszférához, a designhoz, de a ritmusra, a dramaturgiára nem mindig érzett rá. Értem én, hogy ez egy Robin Hood-eredet történet, de azért egy kicsit átbaszós volt azt a címet adni neki, hogy "Robin Hood". A dobozos tejre sem írnám rá, hogy tej, ha valójában paradicsomlé van benne.

Ez is 10 éves lett közben baszki. Mindegy.
Azt hiszem anno a könyvemben nem nagyon pedzegettem azt a részletet, hogy ezt a filmet részben a Coenek írták. Most azon pörögtem, hogy vajon hol vannak ebben a Coenek? Érdekes játék lehetne ez a szerzői elmélettel, unatkozó filmesztétáknak vagy OTDK-ra készülő BA hallgatóknak. Mert ügye azért azt nem lehetne sűrűn állítani, hogy itt a "fő szerző" (Spielberg) és a "háttér szerzők" (Coenek) szerzői világa olyan nagyon kurvára közel lenne egymáshoz. Nem mondanám, hogy tűz és víz (az mondjuk akkor lenne, ha Haneke vagy Tarr írta volna a forgatókönyvet), de azért elég messze van egymástól ahhoz, hogy a kérdés érdekes legyen. Én a film második felében, a berlini felvonásban fedeztem fel leginkább a Coeneket, főleg a kelet-német párt funkcionárius, Ott (micsoda név!) jelenetében. Ahogy teátrálisan felveszi a rossz telefon kagylót, meg ahogy az egyik takarítónő vagy pincérnő vagy titkárnő megijed a kurjantásától (OTT!), és elejt egy kávés csészét, az akár lehetett volna a Nagy ugrásban is - szóval ez a túlrajzolt, karikatúrisztikus humor egyértelműen a Coenéké, de amúgy Spielbergtől sem idegen, csak hozzá mindig a gejl érzelmességet asszociáljuk, amiből azért ide is jut, pl. ez a keretes jelenet, a metró közönségével, akik az újságot olvasság, először csúnyán néznek rá, majd a film végén (ráadásul ugyanaz a nő!) már bociszemekkel, büszkén ("hazahoztad a fiúnkat Jim!") az elég gagyi na, az a plüssel kibélelt zsákutca, ahova valamiért Steven bácsi mindig hajlamos betévedni, de hát a legnagyobbaknak is megvan a gyengéje, na, de mutass bazdmeg még egy kortárs rendezőt (mondjuk PTA és Villeneuve mellett), aki ilyen kibaszott jól tud jelenetet komponálni, kamerát és színészt mozgatni, térben gondolkodni, és akkor önként és dalolva újranézem az Elfújta a szélt.

Néhány éve láttam először és utoljára amikor az amerikai filmtörténetes kurzusomra készültem [ami sajna tavaly ősszel kifutott örökre :(] és a majdnem 4 órás gejl mentális foghúzás után megfogadtam, hogy soha nem fogom többé újranézni, aztán mégis itt ülök és próbálok nem látványosan szenvedni, mert Borinak pont ehhez volt kedve (most olvasta a regényt, ami csak 1200 oldal és elmondása szerint a javarésze egy kínszenvedés /de legalább a fordítás korrekt volt/, szóval elmondhatjuk, h egy egzakt adaptációról van szó) és ma ő választhat filmet, na de ha még egyszer elhangzik hogy "ó Ashley" bazmeg, akkor kinyitom a nappali ablakát és fejest ugrok az Albert utcára.
VÁGÁS: LP kilapult hullájára pisál egy spániel
Persze a Technicolor-színekkel el lehet lenni, meg azzal a fura ténnyel, hogy Clark Gable itt 3 évvel fiatalabb nálam (miközben 60nak néz ki), és közben azt is próbálom számolgatni, hogy hány másodperc alatt NEM hallatszik zene (kb 4nél tartok).
FUN! A filmtörténet legsikeresebb filmje. Érted.

24 éve nem tudom magam túltenni azon, hogy a film végén, a kb. 90 centis Frodó, a csónakból kihajolva, simán lenyúl két méter mélyre a fulladozó Samuért, - és még a könyöke sem lesz vizes -, na de ezen kívül majdnem minden percét szeretem, főleg az első fele a fless.

Holnapi órára újranézve. Egy alulértékelt Soderbergh: meg vagyok róla győződve, ha Steven S. csak 5 évente csinálna filmet, akkor mindenki el lett volna tőle olvadva, így viszont, hogy fossa a filmeket, valahogy kevésbé figyeltek rá. (Ez a fosás velejárója, az ön-elinflálódás.) Érződik a sok impró, M. Streep olyan csodálatos, hogy külön doktorit lehetne írni a játékáról, ezekről a nyökögős félmondatokról, a finom bizonytalanságról, a nyelvbotlásokról. Istennő. De Diane Wiest is az, Candice Bergen meg meglepő módon nagyon vicces. Lucas Hedges meg csak megy a flowval, nincs sok dolga, és ezt élvezi. Soderbergh kamerája hiperfunkcionalista, mindent alárendel a szineszeknek. De ha nekem is lenne egy Merylem, én is csak lebasznám a HD camet egy stativra, megnyomnám a rec gombot és elsétálnék onnan mint Warhol, mert bármi történik, jó lesz.

Ez a Louis Malle mindig olyan megfoghatatlan volt számomra, bár az is igaz, hogy csak 4 vagy 5 filmjét láttam, de azok között kb. alig volt közös pont, talán direkt akart a jó Louis kibújni a szerzői elmélet kereteiből, mert Godardék nem fogadták be a nouvelle vague-klubba (amúgy mindig ő volt a marginális-újhullámos), vagy egyszerűen csak szart arra, hogy egységes életművet rakjon össze (gondolom az utóbbi az igaz), mindenesetre ez egy nagyon feszes, eszköztelen filmnyelvet használó, de mégis szívmelengető (és a végén masszívan szívfacsaró) remeklés, ami annyira elszomorított, hogy Bori kérte, hogy rakjak be valami vicceset levezetésnek, erre meg automatikusan elindítottam a Rádió aranykorát Woody-tól, ami bizarr módon majdnem ekkor játszódott és a majdnem Malle-lal egyidős Woody gyerekkoráról szólt, de kőkemény kontrasztot mutatott (amíg a vidéki francia iskolában annak örültek a gyerekek, hogy valami Chaplin némafilmet vetítettek egy szakadt lepedőre nekik, addig a New York-i gyerekek legnagyobb gondja az volt, hogyan sikkasszák el a héber iskola pénzét, hogy valami rádióműsor reklámbaromságát megvegyék a sarki boltban), szóval ettől is elszomorodtunk, fuck.

Borinak régen volt egy erős India-flesse, járt is egy évig ELTE indológiára, most meg ezt adta fel az MKE-s hallgatóknak köti-filmnek, ezért megnéztük. Hát, kedves volt, meg minden, de azért max egy hajszállal volt több, mint egy random Igazából szerelem és Bazi nagy görög lagzi mix, becsomagolva némi Budapesti Iskolás dokumentarizmusba, - hogy ez elég volt egy Arany oroszlánra, hát, hogy is mondjam, érdekes, de ügye Jancsó Miki bá is megmondta, hogy díjat az kap, akinek adnak. (És elég sok aranyororszlános filmen untam magam már, szóval követem a trendemet.)

Ez is egy jó-rossz film. Annyi baja van, hogy reggelig lehetne sorolni (teljesen szétcsúszik a dramaturgiája, az egész Kenneth Brannagh-szál szar, úgy lifegnek ezek a részek a filmen, mint az oda nem illő gombok a kabáton; és akkor még ide lehetne hozni ezt a kétezres éveket jellemző indokolatlan kézikamerázást, tényleg, miért kell ezt a filmet úgy snittelni, mintha egy Bourne-epizód lenne? meg az irritáló montászokat a rádióközönségről, amitől ilyen túrórudi-reklám hangulata lesz az egésznek), de valahogy ez a fasza szereposztás (mindenki azt a szerepét játssza újra, ami híressé tette) meg ez a koleszos "szarok-bele"-hangulat valahogy mégis ellenállhatatlanná teszi. Szóval rossz, de mégis jó, vagyis akkor jó. Richard Curtis benyomta magán a Robert Altman-gombot, és hosszú távon jól jött ki belőle (rövidtávon nem, mert a wiki szerint bukott mint az állat). Ma láttunk az utcán egy fura jelenet: egy halál nyugodtan gubbasztó macska és egy őrülten károgó varjú farkasszemet néztek, öt centire egymástól, mintha beszélgetnének: a macska nem akarta bántani a varjút, de a madár ellenben olyan agresszív volt, mintha felszívott volna egy csík kólát és ki akart volna menni vele a hóra. Hogy ez hogy jön ide? Sehogy. Csak gondoltam megosztom ezt az etológiai élményt az internettel.

Asszem 20 éve láttam a tévében belőle néhány percet (erre a retkes-mocskos-klausztrofób csatajelenetre határozottan emlékszem), de a maradéka teljesen kiesett. Amúgy azon gondolkodtam közben, hogy itt még tényleg az utolsó kétmondatos mellék-mellékszereplő is később híres lett (lásd: Cillian Murphy, vagy a felismerhetetlen Charlie Hunnam, aki huszonévesen valamiért mindig rohadékokat alakított), szóval a szereposztása iszonyat erős (szegény Philip Seymour Hoffman csodálatos, kisujjból kirázza a perverz tökfilkót), de valahogy az egész nagyon jól fésült, persze Minghella mindig is jól fésült volt, profin tudta ezt a klasszikus, aranykori hollywoodi epikus-érzelmes szélesvásznú dolgot csinálni (mondjuk szerintem a legjobb filmje a Tehetséges Mr. Ripley, ami szintén klasszikus, de nem William Wyler vagy Douglas Sirk, hanem Hitchcock, valszeg ezért szeretem annyira), itt hozza a formáját, de az Angol beteg nálam jobban klappol, azon mindig bőgök, itt most semmit nem éreztem, zéró, nulla, csak szegény Borin kacaráztam, aki tízpercenként elsírta magát, mert amúgy ezt 13 évesen látta először DVD-én és akkor nagyon tetszett neki (illetve Jud Law), és azóta nem nézte újra, ezért most ez neki egy egészen hardcore regresszív élmény volt neki. Nicole Kidman asszem ekkor volt a csúcson (ebben az évben még letolta a Dogville-t is: egyet Holllywoodnak, egyet Európának!), a kéteztes évek volt az aranykora.

Akkor most jövök ezzel a bulváros generációzással: egy boomer rendezett egy filmet egy regényből, amit egy X-gen írt a saját popkulturális mániáiról (=nyolcvanas évek), és mindezt becsomagolták és eladták a Z-geneknek. A dologban talán az a legkevésbé meglepő, hogy működik, mert igazából Spielberg csak korát tekintve boomer, de valójában még mindig egy húszéves lelkesedésével nyúl minden alapanyaghoz, pláne ehhez, ami tényleg olyan, mintha személyesen neki írták volna. A fiatal Harrison Fordra emlékeztető T. Sheridanban Spielberg megtalálta a tökéletes hőst (szomszéd geek srác, aki annyira azért nem geek, hogy ne tudjon egy szexi pörgő rúgást produkálni egy mozgó furgonban), a dramaturgia is hozza a megszokott krízis-feszültség fúgát (amúgy vicces, hogy Spielberg soha nem rendezne Marvelt /FÚJ!, mit kapna azért Marytól!/, de azért itt a végső nagy csatajelenettel elég közel jutott hozzá: és itt ez az egész ugra-bugra, szédítő akcióorgia azért működik itt jobban, mert legalább TÉNYLEG egy videójátékban vagyunk, nem pedig egy filmben, ami videójátéknak TŰNIK - Gelencsér Gáborosan mondva: a forma és a tartalom tökéletes összhangra lelt itt), szóval (Namedropp!) Frederick Jameson igazán újraírhatta volna a nagy posztmodern könyvét, mert arra kíváncsi lettem volna, hogy erről a totális posztmodern tobzódásról mit gondol: a "Nosztalgia-PAC MAN felzabálja-önmagát-esztétika" elérte a végső szingularitást. Na. (Amúgy a virtuális Shiningos jelenetet nagyon szeretem, de azért kicsit sajnos el van kapkodva, én jobbat írtam.) Éljenek a beszédhibás főgonoszok (és jut eszembe találtam egy Eastern egget, Nolan Sorrento nevéről nem lehet nem Christopher Nolanre gondolni, talán az sem véletlen, hogy itt Sorrentót pont egy olyan álom-az-álomban trükkel verik át, mint amit Dicaprio vetett be az Eredet elején, heee!) Éljen a geekultúra!

Soha nem láttam moziban, ezért ki tudja, ha még folytatódni fog a pécsi 90-es sorozatom ősszel, akkor lehet, hogy berakom. Jellemző nap volt a mai: a reggeli közben arról beszéltünk, hogy milyen jó lenne megnézni a Szabadság fantomját vagy a Burzsoázia diszkrét báját, mert régen láttunk már valami Bunuelt, aztán jött a délelőtt és a szakdolgozat opponálás, utána piacoztam (de zárva volt a hentesem, amitől majdnem agyfaszt kaptam), majd főztem (Bori doktorizott), aztán a műhelyemben egy kis filmezés, aztán újabb rohangálás, bevásárlás, majd emailek írása, aztán mire este leültünk a kanapéra, hogy akkor filmnézés, mondtam Borinak, hogy inkább valami Spielberget nézzünk, mondjuk a Jurassic Parkot. Ennyit Bunuelről. Elképesztő ez a film, hogy még mindig milyen kibaszott hatásos, pedig effektíve 100-szor láttam: de az a legelképesztőbb, hogy Spielberg milyen lazán dobja a kukába a logikát, a valószerűséget és úgy általában mindent, ami hihető, pusztán, hogy egy hatásos szekvenciát komponáljon. És az a legviccesebb, hogy a logikai bakugrásokat rohadt nehéz észre venni, mert annyira visz magával a film (pontosabban Spielberg dinamikus filmnyelve), hogy nincs időd azon morfondírozni, hogy például amikor a T-Rex áttöri a hatalmas kerítést, és ahol a kecskeebédje is várakozik, ott 5 perccel később egy hatalmas szakadék tátong, ahova majd Timmy lezuhan a dzsippel együtt. Senki nem kiáltott fel a moziban vagy a tévék előtt (én sem 20 évig), hogy "baszki Steven, ott nem lehet egy szakadék, mert 5 perccel korábban ott mászott ki a kibaszott T-Rex! Vagy ez valami falmászó dinó volt? Pókemberszaurusz?") És az sem zavart senkit, még ugyanebben a csodálatos jelenetben, amikor a T-Rex hirtelen megjelent Alan és a kislány előtt (amikor Timmyt próbálják kihámozni a dzsipből), mintha az a böszme nagy állat csak úgy, lábujjhegyen odasomfordált volna mögéjük... És ugyanez történik az utolsó nagyjelenetben is, amikor a T-Rex a semmiből előbukkanva levadássza a raptort. Na, és a film, valójában tele van ilyen apróságokkal (pl. Samuel Jackson leharapott keze hogy a faszomba esik Laura Dern vállára? Ezen csak most gondolkodtam el. De tényleg. Egy vicces raptor odarakta neki, hogy "tessék"?) De ezeket nem azért sorolom, mert ezek gyengítik a filmet, éppen ellenkezőleg: Spielberg varázslatos cinemágiája éppen azért működik tökéletesen, mert ezeket csak akkor veszed észre, amikor már annyiszor láttad a filmet, mint Michael Kahn, aki vágta.

Majdnem pont egy éve láttuk moziban, most újranéztük tévén. Durva, mennyire leköt, pedig ez az epizód sokkal "lassabb", mint az első, aminek van egy egyszerű színuszgörbére emlékeztető dramaturgiája, ez viszont elidőzik, mondhatni dagonyázik a világban, amivel én boldogan elvagyok. A féreglovaglós és a végső leszámolós-kardozós jelenet a két csúcspont, amik közé az egész cselekmény szépen ki van feszítve. A féreglovaglós jelenet mintha Laura Marks The Skin of the Film c. szövegének blockbuster-illusztrációja lenne: annyira "haptikus" ez a szekvencia, hogy még tévén nézve is olyan érzésem támadt, hogy telement a szemem homokkal.

Tavaly ilyenkor logoltam be ide, de az csalás volt, mert nem néztem meg, csak reklámfelületként használtam az új Prizmákhoz (szolgálati közlemény: azóta felraktam őket egy drive mappába, a letterprofilom főoldalán van a linkje, ajánlom, nem csak azért, mert minden régi Prizma gecijó, hanem azért is, mert a Villeneuve-ös Prizmában van egy Nemes Z. Márió szöveg a Dűne gótikus designjáról, na az a szöveg meg egyenesen f
fűszerjó!), ---- most viszont rendesen újranéztük, holnap meg a kettest fogjuk (ilyen dupladűnét még nem toltunk). Hát, azt hiszem az elmúlt évekből ez a kedvenc "hollywoodi blockbusterem", most már Zendayát is el tudom viselni (bár továbbra is tartom, hogy ő az amúgy első rangú casting Achilles-sarka), na de most valahogy legjobban a sound designra flesseltem rá, ami természetesen mindig a leginkább alulértékelt rétege a kinemavarázsnak (micsoda idióta szó, de most már nem törlöm ki), Villeneuve úr mennyire mókás kedvében lehetett, amikor kitalálta, hogy a Warner Bros. logó ELŐTT, a moziterem sötétjébe beleüvölteti a harkonnen csatahörgést (és a Part II.-t is ezzel kezdi), szóval a film nulladik másodperce egy érzéki-kísérteties-hátborzongató akusztikai orgazmus és ez a fless-szőnyeg végig kitart. Ez a film tényleg maga az érzéki deisgn, nem is értem, hogy a 10 Oscar-jelölésében miért nem jutott a rendezőnek, az akadémiai mit gondolt, ez a sok részfless csak úgy, véletlenül állt össze egy nagy egységes flessé?

Nem jött be. Sajnáltam, mert amúgy az alapkoncepció teljesen rendben van, költségkímélő, Inkubátor-programos, minden pénzt a remek három színészre költöttek, és amúgy jól is néz ki (nagyon trendi neonfények, puha, kontrasztos színek, poszt-kubricki kompozíciók). Akkor mi a fasz bajom volt, kérdezheted. Hát, csak annyi, hogy úgy éreztem, hogy a cucc két szék között a pad alá esik (megint ez a hasonlat, közhely!, ráadásul traumatikus közhely, egyszer egy számomra kedves filmkritikus pontosan ezt mondta az egyik filmemről): az egyik szék a parabolisztikus, öko-disztópiába csomagolt szerzői film, amihez IQ-val megtöltött párbeszédek kellenének, de az itt nincs, vagy valami rendes FLESS kéne, de az sincs (tévéfilm, Netflix- és Lykke Li-klip esztétika van, meg közhelyes-olcsó "művszfilm" fordulatok, mondhatnád, hogy lehetne Gattaca is, valahol középen, de ahhoz meg valamit éreznem kéne, de nem érzek semmit, nem érdekel az egész, mást akarok nézni, de már fejezzük be, elkezdtük); a másik szék: Alicia Vikander egy újabb kamarathrillerben az Ex Machina után 10 évvel, de ahhoz meg bele kéne állni rendesen a mfűjaba, nem elég ez a kisújjal eltartott uncanny-játék, rendesen feszkó kell. Szóval a végén tényleg nem értettem, hogy miért nézzük ezt majdnem 120 percig, a Black Mirror ugyenezt lehozza 60 perc alatt, és aztán rájöttem, hogy oké, a színészek miatt nézem, mert jók.

Különös, hogy épp Fukunagát kérték fel megrendezni ezt, de nem láttam a korábbi filmjét, lehet, hogy logikusnak tűnt az ötlet, mindenesetre a későbbiek mellett ez eléggé egy kakukktojásnak tűnik, ennek ellenére (vagy éppen emiatt?) teljesen jól működött, jó volt a tempója, talán a kísérteties-gótikus-para kártyát egy picivel jobban ki lehetett volna játszani, de tényleg, Mia és Fassbender nagyon jól zoltak egymáshoz, Mia finom rezdülésekre és minimál gesztusokra épülő játéka és MF kicsit pszichotikus jelenléte remekül kiegészítették egymást, Judi Dench és Jamie Bell már csak hab a tortán (de milyen hab!).

Ma a Filmtöri kurzuson a mexikói trióról beszéltem, és amikor Innarituhoz értem, levetítettem egy részletet a Birdmanből, amitől annyira belelkesedtem, h egy egyetemi kurzushoz nem méltó módon (as usual) örjöngve arról kezdtem lelkendezni, hogy ez mennyire kurvajó film (és egyéb hisztérikus fanboy felkiáltások), és eszembe jutott, hogy a vonaton haza felé megnézzem, szerintem minimum tizedszerre. És a film közben azon morfondiroztam, hogy vajon anno miért volt rám olyan katartikus hatással és miért tudnám kB havonta újranezni, és arra jutottam, hogy azért, mert ez a film tökéletesen meg tudja ragadni az imposztorszindrómát, vagyis azt erzest, hogy kamu amit csinálsz, szar, sőt, ami a legrosszabb, hogy senkit nem érdekel. Mivel kB 20 éve ebben vagyok én is - amely toxikus rossz érzéstől csak az tud megóvni, hogy nem találkozok senkivel és termelek mint az állat, mert ha az ember termel és termel és fossa a dolgokat, akkor elinflálja/semlegesíti mindennek a jelentőségét (illetve kilóra meg tudja termelni a "teljesítményt" ami szintén önátbaszás by the way), plusz ideje sem marad másra, ehhez pedig a szakmaeliek elkerülése alapvető fontosságú kiegészítő (filmfesztiválra menni = pokol) - és ezért nagyon tudok Riggennel azonosulni, mert amúgy a színházi világ soha nem érdekelt. Persze minden eleme, minden részlete csodálatos, de ez még mindig nem lenne elég hogy megszállottan rajongani tudjak érte.

Apolló mozi, Pécs: Lichter Péter-bemutatja, harmadik rész. (Negyedik sor, elsőszék.)
Soha nem voltam kimondottan nagy Dead Man-rajongó (de mekkora kultusza volt a kilencvenes évek végén, te jóisten, vagy csak én érzem ezt, most visszatekintve, de mintha az Odeon-tékában mindenhol J. Depp pillantott volna le rám egy poszterről vagy egy VHS-tokról), de úgy éreztem a program (teljesen improvizatív-impulzív-átgondolatlan) összeállításakor (május 7-én Coppola-Dracula lesz!!! ezt elfelejtettem bejelenteni a bevezető végén, sorry), hogy ezt muszáj látnom, legalább egyszer az életben, nagyvásznon, rendesen: és tényleg működött. Még a szerdai hullafáradtság is zolt hozzá: Johnny Depphez hasonlóan (tényleg, volt nála a szó klasszikus, ógörög értelmében szebb férfi nála a 90-es években? szerintem nem) én is kábatagon, félhullán úsztam a sötétben, egyre bágyadtabban pislogtam, a végén, a tengeres totálképen meg nyitott szemmel, hipnotizálva aludtam Neil Young zenéjére. A vetítés előtt, ahogy az első sor előtt ácsorogtam, egy hölgy megkérdezte, hogy én fogok-e majd előadni, mire mondtam, hogy nem, csak néhány mondatot fogok halbatyolni, mire ő - színlelt felháborodással - azt vetette a szememre, hogy akkor minek jött el, mondtam, hogy a film miatt, természetesen, mire ő azt mondta, hogy de már vagy 10-szer látta, mire én azt kérdeztem - sarokba szorítva - hogy de moziban?, mire ő azzal vitte be a kegyelem döfést, hogy háromszor is látta moziban, a bemutatója idején. Touché! Én most láttam először, de teljesen meg tudom érteni, hogy valaki háromszor alá merült ebbe a beketaminizott, lírai westernbe. Megint köszi Apolló - felkészül: Dracula! (By the way: Depp milyen csodálatos Vlad Tepes lett volna!)

A vonaton gyorsan újranéztem a délutáni órára. Még mindig rendben van. Közép-Soderbergh, de ami nála közép, az máshol 4 csillag.

This review may contain spoilers.

Egy film, amit 20 éve láttam (először és) utoljára. Emlékszem, hogy tetszett ez a dokumentarista lüktetése - annak idején volt egy ilyen erős realizmus-hullám a mainstream és hollywoodi filmekben, szerintem Paul Greengrass is ekkoriban futotta a legsikeresebb köreit -, de a vége, barátom, a végével akkor sem voltam kibékülve és most sem vagyok, pedig hagytam két évtizedet ülepedni. Tudom, hogy túl hollywoodi az ízlésem, de akkor sem tudom felfogni, hogy mit veszített volna ez a film az "üzenetéből" vagy a zsánerértékéből, ha Ralph NEM hal meg a végén (mert ügye ne akarjunk senkit átverni, ez egy okos politikai thriller, ahogy a legtöbb Le Carré, oszt jó napot, ettől még nem lesz szar, csak ne tegyünk úgy, mintha ez a film, minden kaszabasza cinema veritézése ellenére a "valóság" lenne), sőt, állítom, hogy ezzel a melodrámai lezárással csak még hollywoodibb lett az egész. Gondolom az eredeti Le Carré-regény, amiben nincsenek naplementék, meg gitáros aláfestő zene, az sokkal, sokkal nyersebb és reménytelenebb. Vagy akár nyitva is lehetett volna hagyni a dolgot, valahogy, mint a Keselyű három napja végén. Vagy mit tudom én, csak ne ez. Valahogy az ilyen indokolatlan unhappy endeknél átbaszva érzem magam, mint a kisgyerek, akinek az esti meséjét azzal fejezik be, hogy "és nem éltek boldogan és kurvára meghaltak". Ha ilyen sztorik akarok, akkor felmegyek a Telexre vagy a 444-re és elolvasok egy random hírt.

Az utolsó képről ez jutott eszembe:
Ethan Hunt for Red October.
Jóéjszakát!

Századszorra újranézve.
De csak most gondoltam bele abba, hogy
- mennyire szar lehet ennek a Langley-s irodista ürgének a melója, hogy egész nap egy ablaktalan, világító páncélszekrényben ül, szerintem örülhet, hogy Ethan Huntnak hála elküldik büntiből Alaszkába
- hogy amikor Jon Voight "lelövi magát" a Károly hídon, oda volt neki előre készítve a véres zsebkendő (amivel összekente a kezét a színjátékhoz), vagy végig a zsebében hurcolászta magával a maszatos-trutymós cuccot? Érdekes, fontos részlet.
- hogy amikor az első jelenetben a stewardess ad egy "ukrán filmet" Jon Voightnak, akkor amúgy ha tényleg adott volna neki egy ukrán filmet, akkor mi lett volna az? Dovzsenko? Szintén fontos kérdés.
- hogy amikor a "helikopter a csalagútban" jelenetet írta ez a kiváló 3 forgatókönyvíró, akkor egy pillanatig is azt gondolták, hogy ez hihető lesz? Mert ez még 13 évesen (amikor először láttam VHS-en) sem volt az, most meg kifejezetten olyan, mint egy Bolondos Dallamok-epizód, Préri farkassal és Gyalog kakukkal (amúgy Tom Cruise tényleg olyan mint a Gyalog kakukk)
- hogy mennyire szép idők voltak azok, amikor egy kb 100 névből álló Excel táblázatot percekig másoltak egy floppira, ami annyira high-tech volt, hogy kereken 200 Megabyte is ráfért
és ilyenek.
Amúgy valószínűleg a legjobb MI-film, hála DePalmának.

A fincherest jobban szeretem, de nyilván DF-rajongóként elfogult vagyok, annak a takkra kimért ritmusa, a profi hidegsége hiányzik innen (meg hát csak Finchernek juthat olyasmi eszébe, hogy a pszichopata főgoni Enyára (!!!) kínozza meg a hőst), viszont ennek a filmnek van Noomi Rapace-ja, aki sokkal erősebb, mint Rooney Mara (érdekes, mindkettőjük keresztnevében van egy dupla o - véletlen? ki tudja?), az ő tekintete még egy húsz centis vasbeton falba is lyukat égetne.

Bori kicsit meg van fázva, és ilyenkor ő választ filmet, ezt meg régen láttuk utoljára, szóval durr bele. Még mindig jó természetesen, - a bűz szellemes jelenet a csúcs -, de továbbra is a Vándorló palota a kedvenc Miyazakim. Amúgy ha neutrálisat-kellemeset álmodok (kb. csak minden harmadik marad meg), akkor általában vonatokkal, vasútállomásokkal és ismeretlen-ismerős utcákkal álmodok, gondolom ezért is jön be nekem is annyira a híres vízen vonatozós szekvencia.

U. I. 10 órával később: ma éjszaka is ezt álmodtam.

Valószínűleg a legrosszabb Poirot-epizód, de leginkább az alapanyag miatt (bár nem olvastam a könyvet), a színészek teljesen jók, D. Suchet is, annak ellenére, hogy szerintem ő fiatalon jobban élvezte ezt a szerepet. Mindenesetre menő, hogy Agatha 85 évesen írta meg az utolsó regényét (55 éves írói pálya, végig maxon pörgetve, én már a felének örülnék) és ragaszkodott az aranykori whodunnit formához, annak ellenére, hogy már akkor 20 éve nem volt divatban, és nem volt sem magától, sem a karaktereitől meghatva. Menő volt na.

Tizenhat évesen írtam életem első (és ha a kísérleti filmeket nem vesszük ide, akkor az utolsó) forgatókönyvét, amiben lényegében minden faszságot összemixeltem, amit szerettem a zsánerfilmekben, és hát az ún. logikával, motivációkkal, valószerűséggel, dramaturgiával (meg a többi idegesítő dologgal) nem nagyon törődtem, csak ész nélkül pakoltam egymásra a flessnek gondolt jeleneteket (volt benne valami kalapácsos aprítás is, amivel megelőztem az Oldboyt!). Na ezt csak azért jutott az eszembe, mert ez a film pont ilyen volt. Kizárt, hogy ezt nem két nap alatt írták meg (vagy két óra alatt), és sajnos a forgatókönyv az egyetlen célját sem tudta beteljesíteni (vagyis hogy fless akciójeleneteket komponáljanak, amolyan dilinyós-abszurd John Wickkén, vagy szegény ember Nobodyjaként stb), mert sok ötlet nem volt ezekben a véres csihipuhikban. Kár érte. Jack Quad legalább az anyukája előtt tisztelegve csinálhatott volna egy fake orgazmus jelenetet a dinerben.

Kevés órán vetített filmrészlet maradt meg az eltés évekből, de a Rififi heist-jelenetére máig emlékszem, habár a filmet mostanáig nem láttam: és tényleg, csodálatos ez a közel 30 perces néma rablóbalett, plafonról belógatott esernyővel, még Bunuel is biztis ráflesselt erre a képre. A vége elég nyomasztó, fatalista módon minden elbaszódik, de ez a fura katartikus autó-montázs kárpótol: a gyerek úgy élvezi a félhulla gengszter vezetését, mintha a vidámparkban ülne, mi meg elhűlve nézzük ennek a fáradt francia fickónak a végső haláltusáját. Csodálatos. Ezek a váratlan POV-képek is menők, az olasz bajszos pali POV-ban való lepuffantásától szinte megszakad a szív. De csak szinte. Hidegség van és bressonság kérem.

Abszolút a magasabb polcos Soderberghek közé tartozik, ezért újranéztük (egy holnapi órámra). ((Elkezdtük a Nicole Kidmanes Hollandot, de 20 perc után feladtuk, a tegnapi utolsó White Lotus-epizód is elég kikészítően szar volt, szóval megint az lett a vége, hogy nézzünk valamit, ami biztos, hogy jó. Long live for rewatching!))
Soderbergh itt fullban tolja a Hitchcockot, nem is tudom hány filmjét idézi meg, de gyorsan akkor számoljuk össze: Psycho (első snitt), Hátsó ablak (oké, csak egy picit, a második snittről nekem eszembe jutott, de ez már a belemagyarázás), aztán ott van persze a Rémület a színpadon (így etesd a megbízhatatlan narrátorod!!), illetve a Bűvölet, ha már pszichózis-thriller, és akkor biztos kifelejtettem valamit (Vertigo? a film közepi műfajeltolódás miatt? Talán, de ez már tényleg túl sok), de az az érdekes, hogy Soderbergh snittjeiben van valami Fincheres pontosság, körző-vonalzó takkra kicentizett profizmus, és ha Fincheres pontosságról beszélünk, akkor tudjuk jól, hogy Hitchcockról beszélünk. Nagy bada nagy bumm! Észrevetted Jude Law szeme mellett azt a kis piócaszerű erecskét, ami olyan félelmetesen megduzzad az üvölzözése közben? Na az még Zeta-Jones alvadt vér-színű rúzsánál is parább volt. Azt nem akarom látni többet.

Nem volt rossz, de valahogy a könyv jobban tetszett, ami valószínűleg abból eredhet, hogy amikor olvastam (tavaly? tavalyelőtt?), zéró elvárásom volt vele kapcsolatban, nem volt több, mint egy random, elsőkönyves sci-fi szerző elég jól összerakott és megírt flesselése, amiben én személy szerint nem láttam semmi extra politikai parabolát (bár én tényleg a hóteccerűolvasó vagyok), csak egy szórakoztató, vicces zsánerregényt; most viszont azzal, hogy Bong adaptálta, mintha átkerült volna egy magasabb polcra, a parabolisztikus zsáner-művész-midcult izék "elit klubjába", de mintha ehhez meg kevés lenne, és ezért nekem valahogy szórakoztató zsánercuccként is egy picit féloldalas (talán ki lehetne belőle nyesegetni 20 percet), szóval nem tudom, poizitív-vegyes érzéseim vannak, le kell ülepednie, hülyeség is rögtön írásban reagálni egy filmre, de mindegy, ezt játszom itt másfél éve - az biztos, hogy formailag és "design" szempontjából elsőrangú, R. Pattinson is jó volt, Toni Collette-től pedig újfent rémálmaim lesznek.

Délután az áprilisi Filmvilágot lapozgatva belebotlottam Varró Attila Kiki-esszéjébe, ami meg felidézte a legendás anime-kurzusát, amit a történelem előtti időkben tartott (valamikor 2006 és 2008 között): hivatalosan szemináriumnak volt meghirdetve, de a csillárról is hallgatók lógtak (állítólag a Közgázról is jöttek zarándokok), emlékszem a 34-es (legnagyobb filmes) teremben tartotta, a szokásos dinamikus-sodró-rapper stílusával, legalább 100 feszülten figyelő embernek, kurvajó volt, pedig sem előtte, sem utána nem voltam anime-fan, de arra a szemeszterre kicsit az lettem; kevés kurzus maradt meg az egyetemi időkből (így múlik el a pedagógiai pályafutás dicsősége), de Varró órái az emlékezetesek közé tartoztak.

30 vagy 33 vagy 55 vagy 66 híres kísérleti film is jó cím lenne, vennék mint a cukrot, én meg egész nap a dollárban hemperegnék. FRISSÍTÉS: mivel nyertem rá az NKA-tól pénzt, nincs mit tenni, meg kell írnom még 2025-ben ezt a könyvet...

• Rhythm 21
• Entr'acte
• Ballet Mécanique
• The Starfish
• Un Chien Andalou
• Man with a Movie Camera
• Meshes of the Afternoon
• Venom and Eternity
• A Movie
• Free Radicals

...plus 31 more. View the full list on Letterboxd.

• 20,000 Leagues Under the Sea
• Creature from the Black Lagoon
• Revenge of the Creature
• Cast Away
• Hard Rain
• White Squall
• Undine
• The Abyss
• Styx
• Master and Commander: The Far Side of the World

...plus 119 more. View the full list on Letterboxd.

• Breathless
• Civil War
• Challengers
• xena's body (a menstrual auto-investigation using an iphone)
• My First Film
• Drive-Away Dolls
• Questioning the Existence of Alec
• The Second Act
• Conclave
• Dune: Part Two

...plus 5 more. View the full list on Letterboxd.

Ezekről lenne jó majd beszélni. Nem kánon, csak a kedvencek. Egy újabb kurzus, amit azért tartok, hogy jól érezzem magam.

• Heat
• Se7en
• The Silence of the Lambs
• L.A. Confidential
• Prisoners
• The Departed
• The Usual Suspects
• Catch Me If You Can
• Hell or High Water
• Jackie Brown

...plus 44 more. View the full list on Letterboxd.

Most, hogy az NFI összeNERezte a magyar filmet, miközben a mozgóképtechnika soha nem volt még ennél demokratikusabb és felhasználóbarátabb, itt az idő, hogy írjak a kedvenc garázsklasszikusaimról egy könyvet, ami hátha másoknak is hasznos lehet. Ez a tartalomjegyzék is folyamatosan bővül, alakul, burjánzik, elapad, ahogy szokott. Ha valami esszenciálisat kihagytam, kommentben kommenteld.

• The Evil Dead
• Tape
• Forest
• Following
• Eraserhead
• Diaries, Notes, and Sketches
• Reprise
• For Some Inexplicable Reason
• Container
• My Dinner with Andre

...plus 91 more. View the full list on Letterboxd.

Legújabb könyvem tartalomjegyzéke, filmográfiája, nagy vonalakban, listásítva, sorrend nélkül; van, amit csak említek és van, ami egy komplett fejezetet kap. Aztán van, amit fel se vezettem ide, mert nem volt türelmem. (Ebből van a legtöbb.)
moly.hu/konyvek/lichter-peter-a-vhs-gyermekei
bookline.hu/product/home.action?_v=Lichter_Peter_A_VHS_gyermekei&type=22&id=350327

A könyvben megszólalók (a tartalomjegyzék sorrendjében): Szőcs Petra, Varga Zoltán, Nedeczky Dóra, Reisz Gábor, Kárpáti György Mór, Horváth Ádám Márton, Varga Dénes, Bartók Imre, Nemes Z. Márió.

Szakmai lektor: Kránicz Bence.

• Home Alone
• The Fisher King
• Batman Returns
• The Fugitive
• Léon: The Professional
• Heat
• Fargo
• Seven Years in Tibet
• The Thin Red Line
• Magnolia

...plus 52 more. View the full list on Letterboxd.

• Sleep Has Her House
• Skinamarink
• The Timekeepers of Eternity
• The Green Fog
• PROTOTYPE
• The Grand Bizarre
• Terror Nullius
• Tondal's Vision
• Two Years at Sea
• 88:88

...plus 1 more. View the full list on Letterboxd.

A hamarosan megjelenő könyvem tartalomjegyzékének részlete.
Bemutató: www.facebook.com/events/2452547424944406
adatlap:
moly.hu/konyvek/lichter-peter-frankenstein-eksztazisa
www.praekiado.hu/termek/frankenstein-eksztazisa/

• Rose Hobart
• A Movie
• Take the 5:10 to Dreamland
• Outer Space
• Instructions for a Light and Sound Machine
• The Mysterious Affair at Styles
• The Timekeepers of Eternity
• Final Cut: Ladies and Gentlemen
• The Green Fog
• Mad Ladders

...plus 37 more. View the full list on Letterboxd.

Ennek a könyvnek is meg kell majd születnie, mert 💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵💵

• The Duellists
• Margaret
• Pineapple Express
• Idiocracy
• Spirited Away
• Audition
• Beau Travail
• Dark City
• Event Horizon
• Screamers

...plus 109 more. View the full list on Letterboxd.

És amikor majd szépen elrendeztem őket a polcon, rájövök, hogy minimum 300-at kifelejtettem, szóval biztos lesznek még listák, hogy ilyesmi ne forduljon elő. (Nincs rangsor, sorrend, ilyesmi) +((A magyar filmeknek lesz külön lista.))

• Under the Skin
• ★
• Alien
• Birth
• Twelve Monkeys
• La Haine
• Outer Space
• Notorious
• Inside Llewyn Davis
• The Celebration

...plus 191 more. View the full list on Letterboxd.

• What's Up, Doc?
• Bringing Up Baby
• Good Morning, Vietnam
• Ball of Fire
• Annie Hall
• Sherlock Jr.
• The Wing or the Thigh?
• Amadeus
• Some Like It Hot
• North by Northwest

Megjelent! www.praekiado.hu/termek/doktor-horror/

• Videodrome
• The Crimson Rivers
• Scanners
• Invasion of the Body Snatchers
• Suspiria
• The Skulls
• The Ring
• Alien
• A Nightmare on Elm Street
• The Parallax View

...plus 6 more. View the full list on Letterboxd.

Ide gyűjtöm a megnézendő filmeket. Ezekre nem emlékszem, vagy kimaradtak, vagy egyszerűen csak újra kéne őket nézni stb. A lista folyamatosan bővül.

• The Phantom Carriage
• White Zombie
• The Black Cat
• The Wolf Man
• Son of Frankenstein
• House of Frankenstein
• House of Wax
• The Fly
• The Curse of the Werewolf
• Night Tide

...plus 10 more. View the full list on Letterboxd.

(Ha esetleg ezt a hallgatóim is látják: ezeket a filmeket nektek is érdemes megnézni, és nem az ötösért, hanem mert jók.) - a lista folyamatosan bővül.

• Betty Blue
• Diva
• Mauvais Sang
• The Lovers on the Bridge
• Delicatessen
• The Draughtsman's Contract
• Caravaggio
• Edward II
• Drowning by Numbers
• A Zed & Two Noughts

...plus 75 more. View the full list on Letterboxd.

Nehogy már mindig csak a huszonévesek legyenek elveszve ebben az elcseszett világban. Folyamatosan bővülő lista, amit a 11 hónap múlva lezáruló harmincas éveimnek dedikálok. Welcome fucking forties!

• Before Sunset
• Shutter Island
• Thunder Road
• Arrival
• Taxi Driver
• Drive
• Inside Llewyn Davis
• A Ghost Story
• s Ha
• In the Mood for Love

...plus 44 more. View the full list on Letterboxd.

Néha csak egyetlen jelenettől készültem ki (pl. Indiana Jones vége, vagy a Roger nyúl menyétei), máskor meg a teljes filmtől szorongtam (Elhagyott bolygó). Az is előfordult, hogy ki kellett jönnöm a moziból (1996-ban, a Dr. Moreau szigetéről).

• Who Framed Roger Rabbit
• Raiders of the Lost Ark
• Arachnophobia
• It
• Cliffhanger
• Screamers
• The Island of Dr. Moreau
• Saving Private Ryan
• Requiem for a Dream

Sorrend nélkül.

• Sinbad
• White Palms
• Hukkle
• Kontroll
• The Investigator
• Symphony No. 42
• Sunset
• Moscow Square
• Birds
• Taxidermia

...plus 90 more. View the full list on Letterboxd.

For Lichter Olga (17) and Lichter Laura (11) 💓

• The Truman Show
• The Breakfast Club
• Lost in Translation
• The Life Aquatic with Steve Zissou
• s Ha
• I Married a Witch
• Bringing Up Baby
• Sherlock Jr.
• American Graffiti
• Tootsie

...plus 135 more. View the full list on Letterboxd.

A personal canon of abstract/pure/non-figurative cinema.

• Diagonal Symphony
• An Optical Poem
• Free Radicals
• Arnulf Rainer
• Lapis
• Allures
• Comingled Containers
• Energie!
• Still in Cosmos
• Energies

A personal canon of hungarian experimental/avant-garde films.

• American Torso
• Slow Mirror
• Hunky Blues
• Parrot
• Elegy
• The Headless Appearance
• Birds
• Shine
• Wind
• Milky Way

...plus 2 more. View the full list on Letterboxd.

A első könyvemben említett fontosabb filmek.

• Arnulf Rainer
• T,O,U,C,H,I,N,G
• Telephones
• A Movie
• 2001: A Space Odyssey
• A Trip to the Moon
• The Trip
• Rhythm 21
• Lichtspiel: Opus I
• Arabesque

...plus 66 more. View the full list on Letterboxd.

moly.hu/konyvek/lichter-peter-az-amerikai-film-rovid-tortenete

• Intolerance: Love's Struggle Throughout the Ages
• The Gold Rush
• Sunrise: A Song of Two Humans
• Frankenstein
• Scarface
• Stagecoach
• The Philadelphia Story
• Citizen Kane
• Casablanca
• Double Indemnity

...plus 20 more. View the full list on Letterboxd.

All of my "52 ... films" books in 1 list.

www.goodreads.com/book/show/44643935-52-kultfilm---a-sz-rnyas-fejvad-szt-l-a-felt-r-sz-nekig
www.goodreads.com/book/show/57011002-52-h-tborzongat-film
moly.hu/konyvek/lichter-peter-52-humoros-film
moly.hu/konyvek/lichter-peter-52-erzeki-film

• 2001: A Space Odyssey
• Bloody Mama
• Harold and Maude
• THX 1138
• The Texas Chain Saw Massacre
• Eraserhead
• The Thing
• Blade Runner
• Subway
• The Breakfast Club

...plus 198 more. View the full list on Letterboxd.